2018. február 16., péntek

Rámen rizzsel

A minap Jimbóchóban volt dolgom, ez a hely a könyv- sport- és hangszerboltjai mellett a rámenezőiről is híres, így nem volt nehéz eldöntenem, mit ebédeljek. Eléggé találomra bementem egy jól kinéző helyre, kitakatai rámenező, ez nem lehet rossz!, ahol már a korai idő ellenére már sokan voltak, és nyomtam egy shóyurament az automatánál*. 

Amikor odaadtam a jegyet a pultnál, megkérdezték, hogy a levest assari vagy kotteri kérem-e, ez annyit tesz, hogy soványan vagy zsírosan, én most az előbbit választottam, nem kell mindig pusztítani az ember epéjét. És akkor jött a meglepi, mert a rámen előtt kiraktak egy kis tál rizst, rajta egy fagyisgömbnyi ó-toroval, vagyis tonhal-hasaaljával. Ki volt ez persze írva az automatára, csak nem volt akkor érkezésem böngészgetni a feliratokat, már toporogtak néhányan mögöttem. Nomármost, az ó-torot én nagyon szeretem, de szerintem rámenhez rizst enni, az kábé olyan, mint krumplihoz kenyeret: nem tilos ugyan, de minek. Azért persze megettem, az ó-torot nem hagyja ott az ember, de továbbra is fenntartom: ráment leginkább magában, esetleg gyózával, ha nagyon muszáj.


De maradjunk a lényegnél: milyen volt a rámen? Kitakatai rámen lévén, lásd korábbi posztomat erről, a kompozició hagyományos, mondhatni minimalista: tészta, két szelet cháshu (disznóhús), és egy kevés menma (fermentált bambuszrügy). A lé tiszta, könnyű, talán kicsit már túlzottan is, lehet, hogy mégis a kotterit kellett volna kérni? a chashu vékony, nem rossz, elviseltem volna belőle egy kicsit többet is... A menma a szokásosnál vékonyabbra volt szeletelve, ez kifejezetten jó volt, nem szeretem, ha nagy darab, szívós bambuszdarabokat kell rágcsálni. 


De a legjobb egyértelműen a men, a tészta volt: vastag, gazdag izű, "al dente" keménységű, tökéletes, 10-es men! Még a tészta "göndörségét" is lehetett érzni, becsszó más íze van, mint az egyenes szálú tésztának! Hiába, a kitakatai hagyomány... 


Men: 10 - ez igazán hibátlan volt
Leves: 6 
Chashú and the rest: 7
Összpontszám: 23 (a max. 30-ból)

Még több rámen-poszt itt: rámen 

--------------------------------- 

* a rendes (értsd: nem luxus) rámenezőkben ilyen automatában kell venni egy jegyet, és odaadni a pultnál. Így nem kell egy külön ember a pénz kezelésére és a pultosok a kajakészítésre tudnak koncentrálni

Kitakata Shokudo /きたかた食堂 神保町店
〒101-0051 Tōkyō-to, Chiyoda-ku, Kanda Jinbōchō, 1 Chome−6

2018. február 9., péntek

Kedvenc szavaim: aratamete

Tulajdonképpen ezt nem is a "kedvenc", hanem inkább a "gyűlölt" vagy "rettegett" szavak sorozatába kellene tenni, de ne bonyolítsuk túl a dolgokat! Pedig az aratamete (改めて) jelentése teljességgel ártatlan, csupán annyit jelent, hogy újra, ismét, a köznapi beszédben ilyen értelemben használt "mó ikkai" vagy a "mata" egy udvariasabb formája. Lehet, hogy éppen ez, mármint az udvariasság, a bajom vele, na meg persze a kontextus, amikor ezt hallom...

Mert az úgy van, hogy a szakállas, magas, japánul úgy-ahogy beszélő gaijinra mindenki emlékszik, aki már csak egyszer is találkozott vele, de fordítva ez már korántsem igaz. Így aztán, amikor egy business meetingre megyek és velem szemben felsorakozik 8-10 fekete hajú, középalacsony, szemüveges japán üzletember, már bocsánat a sztereotipizálásért, de hát valahogy ez így szokott lenni, akkor erősen zavarban vagyok, hogy ezek közül is kikkel találkoztam már és kiket látok először. Előfordul ez persze Európában is, de ott nincs meg a névjegycserének az a kötelező ceremóniája, mint itt, ezért könnyebben el lehet sunnyogni a dolgot. Márpedig névjegyet kínálni valakinek, akivel már találkoztam, enyhén szólva nem jön ki jól, nagyjából azt az üzenetet hordozza, hogy "nem vagy te olyan fontos ember, kispajtás, hogy emlékezzek rád!"

A japánok pedig udvarias népek lévén, nem térnek ki a névjegycsere elől, és beleállnak a dologba, csak éppen amikor szembe kerülünk egymással, a "hajimemashite" előtt megjegyzik, hogy "aratamete", vagyis, hogy ő pontosan tudja, hogy már cseréltünk névjegyet, de ha ragaszkodom hozzá, hát tessék (köcsög).

A jóérzésű gaijin ilyenkor nagyon szeretné, ha lenne egy olyan kis fekete vakuja, mint a Man In Blackben és rávillanthatna az emberére, hogy akkor most az utolsó öt perc DELETE. De ha ez nem megy, akkor legalább nyíljon meg a föld és süllyedjen el benne nagyon gyorsan és nyom nélkül.

Mit lehet tenni az aratamete-katsztrófa elkerülésére? Többféle stratégia lehetséges. Elméletileg létezik olyan ember is, aki az összes valaha kapott névjegyét katalogizálja és a találkozó előtt elmélyed ezekben és kollégáival konzultálva memorizálja kik is azok, akiket már ismer a cégben. Nos, egyfelől ez az ember nem én vagyok, másfelől pedig sokra mennék azzal, ha tudom, hogy ismerem Suzuki urat, ha az arca nincs meg. Azért a meetingre menet ki szoktam kérdezni a kollégáimat, hogy ki lesz ott és ezekből szerintük kit is ismer(het)ek, de azért ez korántsem atombiztos módszer. Ugyanennek megvan a helyszíni változata is, amikor a már felsorakozott hadsereg előtt bökdösöm kollégámat, hogy akkor most kivel is kell csereberélni, erősen feltűnő, kevéssé praktikus módszer...

Lehet aztán passzivan várni, hogy ki jön oda hozzám névjegycserére, ez tkp. tökéletes lenne, a baj csak az, hogy így a nálam alacsonyabb rangúak nemigen mernek közelíteni, hiszen a meishi kókan-t a hierarchiában feljebb levőknek szokás kezdeményezni. Vagyis ezzel a módszerrel az a baj, hogy ez eleve rossz fényt vet a gajinra, ej, de fenn hordja az orrát! fogják mondani.

Én leginkább nagyon szoktam figyelni a metakommunkációt, hogy amikor közeledünk egymáshoz, nyúl-e a pisztolyáért névjegyéért, mert ha nem, akkor még az utolsó pillantban ki lehet futtatni a dolgot egy barátságos üdvözlésre, és egy konomae-mó-itadakimashtára ("már legutóbb kaptam Öntől" - mármint névjegyet).

De mit tehetünk, ha bekövetkezik a katasztrófa és egy brutális aratemetézést kapunk az arcunkba?

A tökéletes megoldás persze a seppuku lene, de az ezzel járó macera miatt ez kezd kimenni a divatból. Marad a bocsánatkérés, de hát az leginkább akkor hasznos a businessben, ha nem csináltunk semmi rosszat. És aztán van egy többé-kevésbé elfogadott nigemichi (menekülőút), amit néha be lehet dobni. Ez arról szól, hogy azt hazudjuk mondjuk, hogy "megváltozott a névjegyem". BÁRMI vátozás elfogadható: beosztás, cím, telefonszám, de még akár a névjegy designja is, hiszen ha tényleg megváltozott, akkor kifejezetten kívánatos átnyújtani a legfrissebb változatot. Persze, mint minden trükk, ez is akkor működik jól, ha van valami valóságalapja és nem használjuk túl gyakran. De néha életet menthet...

Aztán, néha-néha, úgy ötévente egyszer, fordul a kocka, és valaki, akit már ismerek, névjegyet tol elém. Ilyenkor valami nagy, jó érzéssel telik meg a gajin gyomra, lassan előhúzza névjegyét és kínos udvariasságal, két kézzel átnyújtja, majd megszólal: aratamete...

2018. január 6., szombat

Best of 2017

Akemashite, omedetó gozaimasu! vagyis Felkelt a nap, gratulálok! így szól a hagyományos japán újévi köszöntés, utána gyorsan hozzáteszik, hogy konnendó mó yoroshiku onegaishimasu, vagyis maradok idén is alázatos szolgálatára, csak hogy ne zökkenjenek ki a gazsulálás véget nem érő folyamából. De hát akkor maradunk mi is a szolgálatotokra, remélhetőleg gyakrabban mint tavaly, ami valljuk be! nem volt túl erős év a Tokyo Reloaded történetében. Na de talán majd az idén! 

Elsőre, ahogy azt már hagyományosan szoktuk, nézzünk körül a tavalyi fotófelhozatalban... Judittal nemkevés harc árán, még karácsony előtt megegyeztünk a Top 100-ban (ezeket itt lehet megtekinteni), de a Top 10-et már nem sikerült összehozni. Ezt az év végi utazás utánra halasztottuk és friss szemmel valóban gyorsabban ment, az eredményt alant lehet megtekinteni. Az új idők szelét mutatja, hogy a Top 10-be két (!!!) iPhone-nal készitett kép is belefért, a 7-es már elképesztően jó minőségű képeket produkál!, de a többség még egyelőre? azért az Olympustól származik.

Aki kedvet kap korábbi képek böngészésére is, itt teheti meg: 

  • Best of 2016
  • Best of 2015
  • Best of 2014 
  • Best of 2013 
  • Best of 2012
  • Best of 2011
  • Best of 2010

  • Geta

    Egy pár közepesen használt japán facipő, vagyis geta, egy shikokui régi kereskedőház udvarán. Judit járt arra, még valamikor márciusban.


    Száradó halfarkak

    Ez is Judit képe, a magyar nagykövetség közelében lőtte, ahogy egy kocsma kirakta a maradék haluszonyokat száradni, hogy másnap oda lehessen adni a saké mellé rágcsinak. Imádom, hogy ebben az országban a kajából semmi nem vész kárba!


    Bogáncs

    A makrólencsém idén is intenzív használat alatt volt, de a különféle bogár-, virág- és egyéb közelképekből csak ezt az egyet engedtük be a Top 10-be, aki többet szeretne látni, böngésszen a Top 100-ban itt, van bőven!


    Yamabushi ima

    Nyáron, egy négynapos túra során újra megmásztuk a Holdhegyet, a Gassan-t. Amikor felértünk a tetejére, a szentélybe, éppen elkaptunk egy yamabushi zarándokcsoportot, ahogy imádkoztak. Hajdanán, lassan több, mint 20 éve egyszer én is voltam egy ilyen zarándoklaton és akkor a most középen álló ősz szakállú bácsi volt a vezetőnk... de erről majd máskor.


    Táncos

    Augusztusban Shikokun jártam, alapvetően bizniszelni, de ha már ott voltunk, beszálltunk a helyi matsuriba is. Ezt a képet még egy szinházban fotóztam, az igazi ereszdelahajam az utcákon ezután kezdődött csak.


    Székesfővárosi autópálya

    A Shuto Kosokudóro, vagyis a Fővárosi Autópálya, hálás fotótéma, ahogy spagetti-szerűen tekereg a város felett/alatt, van már egy egész albumra való képem. Ezt Judit fotózta a shinjukui Opera City környékén, csak felnézett és már vette is elő az iPhone-ját, és milyen jól tette!


    Szentély

    A tavalyi év kedvenc beállítása a vörös szűrő, minden monokróm, kivéve a pirosat, talán ez lett a legjobb (de itt még van pár másik, ha valakinek ez bejön). Egyébként ezt a shinto szentélyt Tokyó belvárosában, a Kórakuen parkban fotóztam.


    Özönvíz

    Japánt ősszel meg-meg látogatják a tájfunok, ilyenkor van eső bőven, itt most éppen a Ginzán zuhog. Mivel éppen a Blade Runner 2049-t mentünk megnézni, tulajdonképen teljesen stílszerű is volt.


    Napfény

    Besütütt a nap a megurói Teien Art Museum Annex-ének összekötő folyosójára, és mivel az új Olympus Pen-emen csak egy csavarintás a fekete-fehér beállítás, lőttem is azonnal. 90 fokkal elforgatva is jól mutat!


    Naplemente a Goto szigeteken

    Ez itt Japán nyugati legvége, innen tovább már csak a napnyugati barbárok laknak. Igyekszünk minimalizálni a napfel- és lementés képeket, de ezt nem volt szivünk kihagyni... (van egy elég jó felkeltés is is a Top 100-ban, amit a sziget túlpartján fotóztunk).



    2017. december 23., szombat

    Ippúdó

    Ippúdó, vagy teljes nevén Hakata Ippūdō (博多一風堂), az egyik legismertebb minőségi rámen-lánc, nem csak Japánban, de világszerte, hiszen van már new yorki, szingapúri, hong-kongi és londoni éttermük is. Szerencsére Tokyóban még nem mernek 20-25 dollárt kérni egy rámenért, ki is törne a forradalom, ha megpróbálnák! itt teljesen konszolidált áraik vannak, inkább a sorbanállással szokott lenni a probléma.

    De vasárnap kora dél nem egy tipikus rámenevős időpont, így probléma nélkül kaptunk asztalt. Mivel kyúshúi illetőségű cégről van szó, a tonkotsu (disznócsont) lé az alapértelmezés, de nem puristák és sok más típust is tartanak. A teszteléshez persze egy "Shiromaru Classic"-ot kértünk, ez a itt az alaprámen, de mellé berendeltem egy izgalmasan kinéző, fekete tányérban fekete leves! Kogashi Ajimiso-nak nevezett kompozíciót is, valami olyasmit jelent, hogy "pörkölt misó-íz", amit állítólag csak ebben az éttermükben lehet kapni. Aztán kértünk mellé egy kis gyózát is, de csak mert finom.

    Egyik sem okozott csalódást. A Shiromaru Classic egy nagyon egyszerű Hakata-stílusú rámen, vékony, kemény tésztával, bársonyos, szinte tejszerű szőke levessel, két vékony, de hibátlan szelet chashúval (göngyölt disznóhús) + kis zöldhagyma és fafüle-gomba. Abszolút vállalható, jó egyensúlyú, de meglepetésektől mentes darab volt.



    A fekete rámen azért már izgalmasabb eset volt. Itt valahogy lepörkölhetik a miso-t, keményen kesernyés íze van a levének, már persze ha az ember meg tudja kóstolni, mivel tűzforró, és a leves tetején úszó vastag zsírréteg miatt ilyen is marad sokáig. Így a levest inkább csak a men-en maradt csöppekből ízlelgettem, és csak amikor kaidamát (extra adag tésztát) kértünk, akkor sikerült égési sérülés nélkül belekanalaznom. A hús is más volt egy kicsit: vastagabb és kevésbé zsíros, ezzel együtt némileg jellegtelen, de ez a leves zsírtartalmát tekintve némileg érthető volt. Volt még még hozzá egy fél tojás, egy kis nori (alga), kameboko (hallisztből készült kemény, tésztaszerű valami) és pár káposztalevél. Lendületes étek volt, Judit nagyon lelkesedett érte, én egy hajszállal visszafogottabb voltam, de azért nekem is ízlett. A kaidama kifejezetten jól sikerült, ekkorra a leves megszelídült és az új tésztával kifejezetten jó harmóniába került.



    Az értékelés (első pont a Shiromaru Classic, a második a Kogashi Ajimiso) 
    Men: 8 / 9 
    Leves: 8 / 8 (Judit szerint 10)
    Chashú and the rest: 9 / 8 
    Összpontszám: 25 ill. 26 (a max. 30-ból)

    Még több rámen-poszt itt: rámen 

    --------------------------------- 

    Ippudo Yoyogi Uehara, Tokyo, Nishihara, 3−2−4

    2017. július 11., kedd

    Apró örömök

    Javában benne vagyunk az esős évszakban - bár ez persze nem jelenti azt, hogy mindig esik, ma például gyönyörű napos idő van, de azért ez nincs annyira gyakran, így ki kell használni minden derűs napot. 



    Ma a városházára kellett mennem a helyi adóigazolást kikérni. Reggel gondosan kimostam és kiteregettem - mint mondtam, ki kell használni minden napsütéses napot - majd bicajjal elkerekeztem a városházára, elintéztem a dolgomat, és hazafelé indultam.
 Útközben ráakadtam egy patakra, és mivel a kocsik elől elzárt, virágokkal szegett, cseresznyefáktól árnyékolt út szép volt, azt követtem, ameddig csak lehetett. Kicsit eltértem ugyan a hazafelé vezető iránytól, de cserében rátaláltam egy jó kis kávéházra.

    Ilyenkor, az esős az elején virágzik a hortenzia. Fehér, halványkék, rózsaszín, lila, sötétkék virágok nyíltak a patakparton, egy-egy megkésett lila vagy sárga írisszel tarkitva. A kék árnyalat a leggyakoribb, az otthon ismert rózsaszín hortenzia ritka Tokióban - állítólag azért, mert nem lúgos a talaj.




    Edó - ez volt Tokyó neve a 19-ik század közepéig – régen a csatornák városa volt, keresztül-kasul szelték a mesterséges folyómedrek, melyeket áruszállításra, vagy ivóvíz szállítására ástak ki. Ezek nagy része mára eltűnt, "elvesztette patak jellegét", ahogy ezt manapság szokás mondani, betemették vagy lefedték őket, autópálya, parkoló vagy egyszerűen csak út lett belőlük, de még amelyik megmaradt, az sem mindig kellemes látvány: magas kerítés övezi, vagy éppen egy ötméteres betonmeder mélyén kanyarog.


    De néha – és mostanában egyre gyakrabban – összeszedik magukat a helyi önkormányzatok, és visszaállítják a patakmedret, mint például a környékünkön, ahol a XVII században kiásott ivóvizet szállító csatorna (Tanagawa Josui a becsületes neve) most egy kellemes darab dzsungel lett, a növények mellett vannak kacsák, teknősbékák, néha egy-egy daru, sőt, vizisiklót is láttam már! Másutt a lefedett pataknál korlátozzák a forgalmat, csak gyalogos- illetve bicikliforgalmat engedélyezve, és így kellemes, szemet gyönyörködtető parkok alakulnak ki. Ez, ahol bicajoztam, 8-10km hosszan kanyarogva szeli át Setagaya kerületet. Ebben a sűrűn lakott városban, ahol minden tenyérnyi zöldfelület számít, nagy kincs egy ilyen kanyargó zöld sáv, így nem csoda, hogy sokan felkeresik, és egyre több kávéház, étterem is ide települ. Nyáron ezek a zöld sávok felüdülést biztositanak a rekkenő hőségben.

    Lassan és bizonytalan léptekkel ugyan, de Tokyóban is megindult a poszt-indusztriális városfejlődés, ahol a maximális beépítés és az autóforgalom mindenek feletti prioritása helyett az élhetőség kap nagyobb hangsúlyt.

    Ülök a kávéház előtt egy padon, élvezem, hogy süt a nap, és kellemes szellő fújdogál. Az apró örömök élni segítenek.


    2017. május 13., szombat

    Kanau 金兎

    Kanau is one of those tiny places offering quality food at reasonable prices that seem to defy economic logic. How can these places possibly survive having only one table for 4 and a counter seating 8? There are many such restaurants in this city, usually run by young couples. What makes Kanau stand out is the quality of the cooking. 


    Just now, while I was writing, I had to look up the name ‘Kanau’. As we never call this restaurant by its proper name, I could not remember it with any certainty. For us, it is simply the ‘bunny place’, because all the plates and bowls are decorated with rabbits. Even the chopstick rests are shaped as miniature, supine rabbits, and there are quite a number of critters sitting on the counter. These are not just any ordinary rabbits, but the images of one particular, plump, black&white bunny. It took us a while to recognise this fact. Once we did, we asked the owners for an explanation and were told that indeed, the model was a pet rabbit they own. They showed us some photos of the original, a truly magnificent specimen.


    There is a regular menu with the usual izagaya fare - soba, dashimaki tamago (Japanese omelette), sobamiso (grilled miso mixed with buckwheat), and tempura - that we often plan to explore but rarely do, because the weakly changing, hand-written one-sheet menu offers too many tempting options. 


    We may check out the lower right corner of the menu first, which offers sashimi, or we may start at the bottom of the page and browse among the small plate dishes, featuring innovative combinations of seafood and vegetables. We end by selecting fish, chicken, or sometimes pork, and seasonal vegetables from the list along the top of the menu. These are prepared above a charcoal fire which burns quietly behind a glass wall at the corner of the kitchen counter. 


    The husband, as chef, stands behind the counter, working in an easy rhythm and listening shyly to the conversation and banter his wife carries on with the regular customers. She flits about the tiny space, serving food, chatting, and offering advice on the right sake (nihonshu) to drink. She often keeps a bottle of the elusive (and exceedingly nice) Juyondai in the fridge, and she also introduced us to Murayu from Niigata which has become a favourite with us.


    Prices are extremely reasonable, about 8.000 yen for two including a few glasses of sake. We have never truly become regulars in any restaurant or bar before, so this is a completely new experience. Returning from a journey abroad, an evening spent at the “bunny place” makes us feel at home. 

    Food: 8/10 (excellent)
    Ambiance: 7/10 (pleasant) 
    Price-performance: 10/10 (a steal) 

    --------------------------------------------    

    Address: 1-24-1 Sasazuka, Setagaya-ku, Tokyo Tel: +81 (3) 6407-0035

    2017. március 26., vasárnap

    Bulvár

    Amióta kiűztem a közel-lakás Paradicsomából magam, reggelente sorstársaimmal együtt én is az okostelefonom nyomogatásával siettetem a vonatban töltött kómás negyedórát. A magyar hírekről néhány hónappal ezelőtt szerencsére lejöttem, azóta sokkal jobb a közérzetem! de mivel azért valami reggeli hír-féldeci mégiscsak kell, most többek között egy japán appot használok* ami minden reggel egy 8-10 darabos japán bulvárhír-csokorral dobja fel a reggeleimet. A bulvár persze mindenütt bulvár, itt nyilván nem a részecskekutatás legújabb eredményeit, vagy pedig a kanti és a heideggeri filozófia mélyebb összefüggéseinek feltárását várja az ember, de úgy érzem a japán bulvár még ennek a genrének is egy meglehetősen különleges kinövése...

    Csodálatos gyöngyszemekre lehet itt bukkani, kéremszépen, az összes műfaj képviselteti magát; van tragédia: Man crushed to death by six-tonne porn collection ("6 tonnás pornográf gyűjteménye nyomta agyon"), komédia: Drunk man sets laundry on fire while stealing women's underwear ("Felgyújtotta a száradó ruhákat, miközben részegen női fehérneműt akart lopni"), szoció-trendek: Bizarre new craze of adult swaddling hits Japan ("Felnőtt-pólyázás a legújabb japán divat") és persze klasszikus japán horror is: Woman injured by flying body parts after suicide at train station na ezt a gyengébb idegzetűek kedvéért inkább nem fordítom le...

    De a kedvencem mégis ez: Park worker punished for not collecting fees from foreigners vagyis "Megbüntettek egy parkmunkást mert nem szedett belépti díjat a külföldiektől". Gyönyörűszép történet ez, egy 71 éves bácsiról, akit megbüntettek, mert nem szedett belépőjegyet a külföldiektől a Shinjuku Parkban.

    A lényeg, hogy a jegyárus bácsi nem tudott angolul, és emiatt annyira félt a gajinoktól, hogy inkább ingyen beengedte őket, mintsem elmagyarázza nekik, hogy itt bizony 200 yen a belépő. Amikor azután a mesterkedéseire fény derült és 10%-os fizetéscsökkentéssel büntették meg, lemondott és a végkielégítése felét felajánlotta az okozott kárt fejében. Nagyon emberi történet ez, sok minden benne van, ami miatt Japánt szeretjük, és időnként utáljuk: a nyelv-nem tudás, vajon mennyire nehéz megtanulni, hogy "the entrance costs 200 yen"? az ezzel kapcsolatos rettegés az idegenekkel való kontaktustól, ami olyan erős, hogy még a kötelességérzetét is felülírja, a Hivatal szarrágó kegyetlensége, hogy ezért a piszlicsáré ügyért megbüntetik szegény öreget, és még hírt is csinálnak belőle! a szégyen, amit a bácsi emiatt érzett, a munkahelyről való távozása voltaképp a seppuku egy finomított formája, az öreg igyekezete dolgok helyrehozatalára, 150.000 yen azért jó sok pénz egy dolgozó nyugdíjasnak!

    És akkor most üssetek, hogy a bulvár az értéktelen...

    ---------------------------

    * Ha valaki maga is szeretne ilyen híreket böngészni a mobilján, az app-ot "News On Japan" néven lehet megtalálni az Apple App Store-ban, a website pedig http://www.newsonjapan.com/